Wasskah Hold erdőségei

Padawanok végveszélyben

A gyanúm beigazolódott, minden akaratom ellenére. A volt jedi átállt és saját társai, barátai ellen fordult. Vajon mit érezhet egy mester ilyenkor. Bár bennünk van egyfajta életünk végig tartó lojalitás, valahogy egy rendet mégis erősebbnek tartottam. Valahogy néha egy hitvallás nagyobb összetartó erővel bír, mint bármilyen hatalom, vagy eszme. Így gondoltam ezt a Jedi rendnél is. De úgy látszik tévedtem.
Ami bennem bánat volt, az Avelarban csalódottság volt. Érthető is, hiszen ez olyan, mintha a testvérem árult volna el. Viszont tennünk kellett a feladatunk, mind a jedinek mind nekem. Ők már a Köztársaság ellenségeivé váltak, hatástalanítanunk kellett mindannyiukat, az áruló lovagon kívül. Őt majd valószínűleg a Jedi tanács fogja elítélni, bár ebben nem voltam biztos.
Akcióra készen vártam, és figyeltem parancsnokom minden egyes szavát. Lehet, kicsit túlságosan is elszánt voltam a támadással kapcsolatosan, a lovag nyugtatott le egy kicsit. Igaza volt: ha már lezajlott az összecsapás akkor ütünk rajta a megmaradt embereken. Ha marad nekünk valami. Izgatottan figyeltünk és a megfelelő pillanatra vártunk. Bár kis létszámú harc volt, ahhoz képest nagyon is intenzív volt. Záporoztak a lövések, és csak a lovag csak úgy vágta le a gyíkokat. Aztán amikor legyűrték a a gyíkokat, és már már Orrsk-kal is végeztek, kirohantunk a bokrokból.
A jedi most inkább mint rendfenntartó, mint katonai vezető járt el. Én is először az áruló jedire szegeztem fegyverem, majd felszólítottam a fegyverek letételére. Én is hasonló sikerrel jártam, mint Avelar. Ahogy a Jedit felemelte és eldobta az, az irányomba szállt, és bár volt szándékomban elkapni, olyan gyorsan repült, hogy inkább a reflexeim győzedelmeskedtek, és elhajoltam. A parancsom szerint elindultam a maradék ellenség irányába. Egy szikla mögé bújva figyeltem  a harcokat, amit a trandoshan és a testőr vívott. Valahogy hasznot kellett húznom a helyzetből, így gránátjaim közül elővettem a füstgránátot, és a testőr felé hajítottam. Ahogy arra számítottam, a trandoshan kihasználva a helyzetett, egyből a testőrre vetette magát. Néhány lézernyalábot és fájdalmas ordítást érzékeltem csak a füstből, amibe néhány sorozatot bele is lőttem. Ahogy a füst elült az eredményt próbáltam vizslatni. Az őr holtan feküdt, kar nélkül. Annyi biztató volt, hogy eggyel kevesebb ellenfelem volt. Ami nem, hogy gyíkot nem láttam sehol. Óvatosan lopakodtam a holttest irányába, remélve, hogy a trandoshan elmenekült, de sajnos nem volt ilyen egyszerű dolgom: a gyík fedezékből rám ugrott és kiütötte a fegyveremet a kezemből, és még mielőtt felkaphattam volna egy erősebb ütéssel a sziklának csapott. Jókora jószág volt, jókora erővel, ezt nem szabadott elfelednem. Fegyver nélküli harcot kellett vívnom vele. Hatalmas, de lassú csapások követték egymást, amik elől jobbak láttam elhajolni, mintsem hárítsam őket. Ellentámadásba lendültem, de a gyík vastag bőrén keresztül csak kis részét érezte meg. Egyik ilyen sorozás után úgy arcon vágott, hogy elestem, és még a sisakom is leesett. Kissé szédülten  igyekeztem feltápászkodni. mikor valami késszerű pengével próbált velem végezni, nyomta a mellkasom felé ami egyre jobban vésődött a páncélomba. A gyík csak nevetett, és két kézzel nagy erővel próbálta belém döfni a kést. Megkockáztattam az egyetlen lépést ami még kimenthetett a helyzetből: egy kezemet elvettem és gyorsan a pisztolyomhoz nyúltam. Orrsk még mindig a leszúrásommal foglalkozott, és mire  feleszmélt volna, én átlőttem az állkapcsát. A nagydarab vezér tetemét gyorsan magam mellé löktem a maradék erőmmel, és néhány pillanatig csak fáradtan nagy levegőket vettem. Hát ez közel volt, mit ne mondjak.
A pihenés amilyen gyorsan csak lehet felpattantam és a lovag felé vettem az irányt. Amennyire siettem, csak út közben vettem észre, hogy a kés még mindig kiáll a páncélomból, gyorsan kirántottam és némi vért véltem felfedezni rajta, de szerencsére nem volt mély a sebem. Mire odaértem Avelar ártalmatlanította a bukott lovagot. Hallottam gyötrelmes, fájdalommal teli monológját mielőtt még elájult volna.
- Én viszont ott voltam, és nem egy jó katona, barát, testvérem veszett oda nekem sem...- mondtam magam elé révedve, majd folytattam a jedihez fordulva - Nagyon sajnálom, Uram! A háború valószínűleg kifordíthatta magából.
Kis szusszanás után az ájult Jedit a gép egyik kicsi hálótermébe zártam, bilinccsel a kezén, az ágyához kötve. Nem hinném, hogy ekkora fájdalom után hamar felébredne. A lovag a hajó hídjához ment, én pedig felvettem a kapcsolatot a többiekkel:
- Hack, szedjék össze magukat és induljanak az irányunkba, tiszta a terep, hozhatják a padawanokat. - kiléptem a csatornából, és a lovaghoz sétáltam - Uram, a többiek is úton vannak, én eléjük megyek biztosítani. Maga pihenjen egy kicsit, hosszú volt a küldetésünk.- tettem a vállára a kezem, egy mosollyal kísérve.
Elindultam hát a nem messze lévő társaim felé, akikkel együtt jöhettünk vissza az életmentő coruscant-i hajóhoz.

Padawanok végveszélyben

Nem kellett sokáig kutakodnom a klón bajtársam után, hiszen ő előbb befejezte a megmérettetését a trandoshannal és az áruló testőrrel. Megsebezve, de épp bőrrel sétált oda hozzánk, miközben a geonózisi csatában való részvételéről nyilatkozott, s arról, mennyi jó testvére veszett oda a kegyetlen ütközet során.
- Szívfacsaró emlékek ezek. Igen... A bukása nagy veszteség. Örülök, hogy életben van, Ász! Azt hiszem, a mi feladatunk itt véget ért.- jelentettem ki. Az Erővel magamhoz húztam a két kiberkristályt, amikkel Watashi üzletelni óhajtott volna, ezt követően a lábamon ejtett seb miatt bukdácsolva felmentem a hajó rámpáján, ameddig CT-2890 gondoskodott a sebesült Deseráról. A hajó pilótafülkéjében leültem a vezető ülésbe, majd elmélázva bámultam a műszerfalat. Hátradőltem az ülésben, kissé elgyötörten beletúrtam a hajamba.
- Bár itt lennél velem, mester... Szükségem lenne rád.- motyogtam halkan az orrom elé, miközben az elveszett Brustanra gondoltam, kit azóta sem sikerült fellelnem a galaxisban. Visszarepítve magamat a valóságba, ellenőriztem néhány dolgot a hajó műszerein, mindegyik működőképesnek tűnt, ráadásul elegendő üzemanyaggal rendelkeztünk hozzá, hogy akár kétszeresen is eljussunk a Köztársaság fővárosába. A dolgok tényleg biztatóan hatottak. Ász belépett a szobába, és közölte velem, hogy a többiekért indul hamarosan.
- Rendben van. Azért csak legyen óvatos! Odakint még mindig egy dzsungel van.- viszonoztam a kedves gesztust egy mosollyal. Amikor elhagyta a fedélzetet, elsétáltam Desera mellé. Az arcán szüntelenül látszottak a szenvedésének nyomai, néha felnyögött, megrándultak az ajkai. Okoltam érte a saját személyemet, azt kívántam, bárcsak máshogyan végződött volna az összetűzésünk, ám a múlton képtelen voltam változtatni. Sóhajtottam egy nagyot, ezután a kezemet a homlokára helyeztem. Lehunytam szemeimet, majd az Erő segítségével megkíséreltem enyhíteni kissé a szenvedését, habár a gyógyításnak csupán az alapfokait sajátítottam el anno, a Jedi Templomban zajló kiképzésem során. A nyomába sem értem a jedi konzulok közül kikerülő, rendbéli gyógyítóinknak. De, valamit talán mégis segítettem, éreztem, amint a kínlódásainak egy apró része tovaszállt a testéből. A kapcsolatunk létesítése közben azonban hirtelen Desera egy emlékképe átvillant az elmémen, mégpedig az, ahogyan egy sith holocron mellett meditált. Hirtelen rémültemben elkaptam tenyeremet a zabrak nőről.
- Ez nem jó. Hová rejthette? Honnan szerezhette? Jó lesz megemlíteni a Tanácsnak, ők majd eldöntik mi legyen a következő lépés.- morfondíroztam hangosan, azután rákötöttem Deserát egy baktatartályra, mely megtalálható volt az űrhajó orvosi felszerelései között. Nem sokkal később visszaérkezett Ász, minden egyes személlyel, akivel elindultunk erre a borzalmas helyre korábban, s akiket itt találtunk a mentőexpedíció során. Megkönnyebbülés öntött el a kis csapat láttán.
- Yox, a raktérben van elég hely rá, hogy meghúzódjatok, ameddig hazaérünk. Meditálj egyet a kicsikkel, segíthet nekik feldolgozni a történteket. Rátok fér a pihenés.- mondtam az idős padawannak, ki egy meghajlással jelezte felém, miszerint értette és elfogadja a segítő szándékú utasításomat.
- Barátaim!- szóltam a klónok felé. - Önök ismét hatalmas szolgálatot teljesítettek a Köztársaságnak, annál nagyobbat a Jedi Rendnek. Hálás vagyok önöknek, fiúk. És büszke, amiért az oldalamon tudhatom magukat. Bár, a 212-esek már csak ilyenek, nemde? Kenobi tábornoknak javasolni fogom, hogy ezért minimum egy hét eltávban részesítse mindannyiukat. Induljunk haza!
Amint a dicséretemet kinyilvánítottam a felderítőosztagnak, visszabattyogtam a hídra, ahol üresen állt értem a pilótaülés. Beindítottam a hajtóműveket, lezártam a rámpát a hajóaljban, a levegőbe emeltem a gépet, melyen túl vártak a csillagok, azt követően pedig az otthon.

// Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem! //

Padawanok végveszélyben kaland vége, értékelése

Sziasztok élvezettel olvastam a játékotokat, nagyon tetszett a kis padawanok kiszabadításának története, és az is, hogy nem csak egy "lelövöm az ellenséget és viszem a túszokat" kaland volt, hanem a titkos szálat is belefűztetek a sztoriba. Egy szó mint száz, a jutalmatok fejenként 150-150xp (tapasztalati pont), kérlek a kalandot írjátok be a karakterlapotokba a jutalommal együtt!

További jó játékot,
Kenobi mester